Szomatikus Nevelés

A SZOMATIKUS NEVELÉS SZEREPE AZ INTEGRATÍV ELLÁTÁSI MODELLBEN

A szomatikus nevelés olyan személyiségfejlesztő módszer, mely a testi tapasztalatok tudatosításán alapul. Ereje abban áll, hogy a formális ismeretek (tradicionális terápiák, pszichoterápia, idegtudományok, fenomenológia, stb. elvei és tananyagai), valamint az informális tudás (tapasztalati tanulás, testtudat, tánctechnikák, művészeti és kreatív módszerek) között összeköttetést teremt; megjelenik benne a különbözőségek elismerése/elfogadása, az egyéni bevonódás, a közösség teremtés, a szakmai tapasztalatcsere; és mindezeken túl a gondozás szinte teljes keresztmetszetét érinthetik. Mint a formális és informális ismeretek között egyensúlyozó tapasztalati tanulási mód, a sérült emberek körében jól alkalmazható, innovatív, gyakorlati módszer. A szomatikus nevelés olyan közvetítő teret nyithat, melyben a szociális gondozás egyes szereplői – intézmények és közösségek, a terápiás szakma és az érintett kliensek – megfogalmazhatják szempontjaikat, és párbeszédbe kerülhetnek.

A Szomatikus Nevelés fontos segítség lehet

–       az egészségügyi szakma azon szereplőinek, akik fel akarják tárni és kiaknázni a paciens sokszintű ismeretét, „szakértelmét”: elvárják, hogy kifejezzék egyedi igényeiket, és keresik az azoknak legmegfelelőbb válaszokat.

–       a gondozás azon alanyainak, akik a betegségükkel kapcsolatos ismereteiket a veszteség fogalmán túllépve egy olyan új egészségkép megfogalmazásában szeretnék kamatoztatni, melynek alapja a pszicho-fizikális jólétnek egy integrált, normatíva-mentes megközelítése.

A szomatikus nevelés a funkcionalitás és a sérülés kérdését az egyén egészségügyi állapota, a környezeti elemek és a személyes adottságok közötti komplex kapcsolatban értelmezi. Az egyént helyezi a fókuszba a meglévő képességeivel, a betegség mibenléte, vagy az állapot súlyossága helyett, és az egészségre inkább, mint egy folyamatosan változó, nem pedig egy fix állapotra tekint. Az egyén életét meghatározó keretek (fejlődésmenet, együttműködési képességek, környezeti adottságok) mind erősíthetik őt, beleértve a kapcsolatokat és a szociális körülményeket. A közösség tagjai (család, sorstársak, gondozók) mind fontos partnerek a gondozásban, mint a személyek életének tanúi, élet minőségének alakítói: a gondozás közösséget teremt, ahogy a gondozást is a közösségek hozzák létre.

A Szomatikus Nevelés fogalma az 1970-es években, Amerikában jelent meg Thomas Hanna filozófus (és később szomatikus szakember) munkáiban, aki ezen a néven számos, a XX. század eleje óta terjedő módszert gyűjtött össze. A Soma fogalma alatt a „testnek egyes szám első személy felőli nézőpontját” érti, azt, hogy „a test hogyan érződik belülről” (Bodies in Revolt, 1970) A BMC® megközelítés a Szomatikus Nevelésből kiindulva, a formális ismeretek (intézményes orvoslás, egészségtan, gondozás) és a tapasztalati tudás közti tág térben mozog, és egy sajátos testképet épít fel. A BMC® a test, a tudat és a mozgás integrált megközelítése; egy tapasztalatokon alapuló kutatás, mely anatómiai, élettani, pszicho-fizikális és fejlődéstani elveket alkalmaz illetve „megtestesít” a mozgás, az érintés, a hangadás és a tudati munka segítségével. Más szomatikus nevelő módszerekhez hasonlóan, a BMC® is a mozgás különféle minőségeit és kifejezési tartalmait vizsgálja, előtérbe hozva az egyes személyek egyedi szenzomotoros és érzékszervi intelligenciáját és tapasztalatait. A megközelítés kidolgozója Bonnie Bainbridge Cohen amerikai foglalkoztató terapeuta, táncos, aki mintegy harmincöt éve vizsgálja a mozgást és az érintést a fejlődés szempontjából, és számos olyan alapelvet fogalmazott meg és fordított gyakorlatra, melyek a test és a tudat összefüggéseinek megértését célozzák.

Sérüléssel élők viszonylatában a BMC® az alábbi szomatikus nevelési irányokat helyezi előtérbe:

–       kinesztetikus empátia, mint a személyközi kapcsolatok alapja, mely egyrészt átsegít a nyelvi és kommunikációs nehézségeken, másrészt segít az egyéni és közösségi szükségletek követésében és meghatározásában;

–       olyan kreatív tér létrehozása és fenntartása, amelyben az egyének a rájuk jellemző sajátos és egyedi kifejezőeszközeiknek megfelelően képesek kapcsolódni egymással;

–       a csökkent képesség, mint az egyének kreatív kibontakozásában szerepet játszó egyedi sajátosság elfogadása;

–       korai mozgásfejlődés támogatása, melyen keresztül az idegrendszer érését és a korai tanulási folyamatokat segítjük. Ez alapozza meg a későbbi kognitív és szociális fejlődést.

–       a sérült emberek testi, magatartásbeli, érzelmi és kapcsolati állapotának legapróbb változásait figyelve és finoman hangolva segíteni a mélyreható változásokat mindennapi életükben, valamint testi konfortjuk megtalálásának útján;

–       testtudatosság, mint kulcsfontosságú tényező, mely hatással van az egészségre és az önmagunkért vállalt felelősség megélésére;

–       a családtagok és gondozók tapasztalati tudásába és szubjektív szakértelmébe vetett bizalom, ami az oktatási keretbe ágyazottan is megjelenik, hiszen ők a sérült emberek elsődleges támogatói és segítői az egész életen át tartó tanulási folyamatokban, a tevékeny és önrendelkező élet irányába;

–       a szakmai munka során, valamint a biztonságos környezet kialakításakor legalapvetőbb eszköznek, a nem-támadó és nem-manipulatív érintésnek az alkalmazása, az egyéni méltóság és önbecsülés tiszteletben tartásával;

–       a hangsúlyt az élet lehetőségek és megélések feltérképezésére, valamint a viselkedési módok skálájának szélesítésére helyezni át, az orvosi diagnózisok és kategóriák helyett. Az így megnyíló kreatív és kísérletező térben korábban nem használt észlelési és motoros reakciók felfedezését és érvényre jutását tudjuk segíteni.

–       gazdag érzékszervi környezet biztosítása a játék, a motiváció és a szándék segítségével, az észlelés stimulálása érdekében.